2018. április 7., szombat

2018. április 6., péntek

2018. március 24., szombat

2018. március 15., csütörtök

Kínából származó toradzsa ősnép



Egy suhintással a halálba

A hang szörnyű. Pedig a bivaly nem sír, amikor a férfi egyetlen mozdulattal keresztülvágja a gégéjét. Nem is hörög. De klaffan. Ahogy a robosztus állat a porba dől, még ugyanaz a balga boldogság van a szemében, amely az elmúlt években mindig, amikor a toradzsa nép áldozati állatainak kijáró zavartalanságban kérődzött a trópusi gazon. Még él, amikor fiatal fiúk bambuszcsöveket tartanak a nyaki ütőeréből bugyogó vér alá. A vér a pa’pionghoz kell, a temetés egyik ünnepi eledeléhez: a bambusztörzsben főtt húsos, zöldséges rizshez.

Jézus Krisztus és a bivalyáldozat
Nem hagyja ki ezt a delikateszt, aki Indonézia 17 ezer szigete közül pont erre a polip alakúra, Szulavézire jön kirándulni. Pláne ha a déli csücsökből, a Makassar nevű fővárosból hajlandó busszal további tíz órát kanyarogni a sziget nehezen megközelíthető gyomrába. Ugyanezt az utat tette meg jó néhány évszázaddal ezelőtt a feltehetően. (Ők Indonézia több mint 300 népcsoportja közül a borneói dajakokkal és a Szumátrán élő batakokkal együtt a szigetország ősnépének számítanak.) Állítólag a toradzsák az iszlám hódítás elől menekültek a XVII. században a partvidékről mostani lakóhelyükre, a sziget dzsungel borította, hegyes-dombos belsejébe. Az egykori hajós nép Szulavézi fennsíkjain áttért a rizstermesztésre és az állattenyésztésre, és 1905-ig, a holland gyarmatosításig csendesen tengette földműves-fejvadász életét, mindenkitől elzártan. Ellenségeik skalpját egyetlen okból gyűjtötték: hittek és máig hisznek abban, hogy igazi életük a másvilágon kezdődik. Ahhoz viszont, hogy odaát földi rangjukhoz méltó örök élet várjon rájuk, meg kell adniuk a temetés módját. A lelkük ugyanis csak közvetítő segítségével teheti meg a hosszú utat a mennybe, átszellemült lényüket pedig a temetésükkor bemutatott áldozatok szolgálják majd az örökkévalóságban.
Ha pedig egy nemes toradzsának életében, harcosként nem sikerült elegendő skalpot gyűjtenie odaátra, akkor temetésén a családja rabszolgák feláldozásával billentette helyre az ősi törvényben előírt egyensúlyt. Így ment ez egészen addig, amíg holland hittérítők el nem hozták a múlt század elején toradzsa földre is a kereszténységet. Nem lehet rájuk fogni a kompromisszum képtelenséget. Felfogták ugyanis, hogy ha a bennszülöttek ősi hite, az aluk todolo ellen ágálnak, tapodtad sem jutnak előrébb Jézus tanaival, ezért inkább becsukták a szemüket időnként. Ma a toradzsák eljárnak a templomba vasárnaponként, és ott jó sokat énekelnek a Megváltó dicsőségére. Ha azonban egy családtagjuk jobblétre szenderül, akkor tucatszám áldozzák fel a vízibivalyokat az ősök szellemének. Az életük legfontosabb eseménye ugyanis a temetési ünnepség, sokan gúnyolják is őket ezért a szigetországban. „A nép, amelyik azért él, hogy meghaljon.”

Negyvenezret egy albínó vizibivalyért
Hogy magáért a halálért élnek, az talán túlzás, de hogy azért dolgoznak egy életen át, az biztos. – Mennyibe kerül egy vízibivaly? - kérdezem kísérőnket, Burist, aki makassari muszlim létére többet tud a toradzsák szokásairól, mint az eddig olvasott összes útikönyv és antropológiai tanulmány együttvéve. Egy nemrég felhúzott bambuszbungalóban ülünk, előttünk szőnyegen tea, Banga falu két házsor által közrefogott főterén pedig temetést ünnepelnek éppen.
A szürkét kérdezi? Az csak 6-7 ezer euróba, de az a foltos, fehér, kék szemű arrébb, az belekerülhet negyvenezerbe is.
Attól függ, mekkora a teste, a szarva,milyen a szőre. Itt a bivaly nem szent állat, mint Indiában, hanem áldozati: csakis azért hizlalják, tisztogatják, kényeztetik, hogy a leendő temetésre a legjobb formában legyen.
És hányat vágnak le egy ceremónián? – kérdezem.
Az a család társadalmi rangjától függ. Ez itt egy kicsi ünnepség, úgyhogy legfeljebb egy tucatot. Meg húsz-harminc disznót. De igazán nagy, többnapos szertartáson száznál is többet. Nehéz elképzelni, hogy mindezt a rizs- meg a fűszernövény-termesztésből finanszírozzák.
Senki sem tudja pontosan, honnan jön ez a rengeteg pénz – nevet Buris –, annyi biztos, hogy a Jakartában és külföldön dolgozó toradzsák a felmenőik temetésére keresnek. Ahogy az is, hogy ez az egész nép el van adósodva. A kormány egyrészt büszke az Indonéziában élő több száz népcsoport szokásaira, és mintha az elmúlt néhány évtizedben belátta volna azt is: ezek az „egzotikus” kultúrák szép pénzt hozhatnak a turisztikai kasszába. Ugyanakkor nagyon igyekeznek felvilágosult nemzetnek tűnni, és bár sosem vallanák be, bizonyos szempontból szégyellik ezeket az animista hagyományokat.

Halottfalu a faluban vs. Adó
A kormány a toradzsákat is igyekezett megmenteni a totális eladósodástól: megadóztatta az állatáldozatokat. Így a „mi kis temetésünk” vendégei sem kerülhetik ki azt az ideiglenes épületet, amelyet a ceremónia kedvéért a falu bejáratához építettek, és amelyben a családtagokkal együtt a kormányzati emberek is ott ülnek kockás füzeteikkel. Jegyzetelik, ki milyen ajándékkal érkezett a temetésre: bivallyal, disznóval, pálmaborral. Később ez alapján számolják ki az adót: a bivaly után a 250 ezer, a disznó után a 40 ezer rúpiányit. Innen mennek tovább a vendégek a számozott bungalókba, hogy onnan figyeljék az ünnepi eseményeket – a falu csúcsos tetejű lakóházai és rizstárolói által közrefogott téren.

A toradzsa 'hotelek'
Bangában ez a közösségi tér alig nagyobb egy röplabdapályánál. Az UNESCO világörökségi listájára pályázott Kete Kesuban viszont nemcsak a falu főterének méretéből, hanem a két hónappal ezelőtti temetésre épített vendégházak számából is sejteni lehet, mekkora ceremóniát tartottak. Nemesember halhatott meg. El is újságolja egy büszke öregapó, hogy 87 bivalyt öltek le.
Aztán elmagyarázza, hogy a halálesetet fehér zászló jelzi a toradzsák hagyományos házain, a tongkonanon. Van, aki ezekben a csúcsos tetejű, cölöpös épületekben a hajós ősök emlékét látja, másokat bivalyszarvra emlékeztet az egekbe szúró tetőzet. Ami biztos, hogy nem találni errefelé lakóházat, amelyik ne észak felé nézne. Ebben az irányban sejtik ugyanis az isteni világ központját.
A tongkonanban leképeződik a toradzsák egész kozmológiája – veszi át a szót az öregtől mindentudó kísérőnk, Buris. – A ház négyszögletes oszlopai közötti, földdel érintkező rész, ahová a szemetet dobják, és ahol naphosszat csirkék, kutyák, disznók keresgélnek, a tisztátalan szféra, a démonok birodalma. Középen a 3 sötét szobából álló, többgenerációs lakrész, az emberi birodalom, míg a menny felé nyújtózkodó tetőzet a padlással együtt az isteni szféra.
Az egészmonstrumot egyetlen szög nélkül építik, mindent faékek, faszegecsek és rattanszíjak tartanak össze. A tongkonan ékei a tetőt tartó oszlopra erősített bivalyszarvak, minél gazdagabb egy család, annál több van belőlük. A toradzsák mindennel igyekeznek kifejezni társadalmi rangjukat, jómódjukat, ez a faragott vízibivalyfej is ezt jelenti. Ilyen fehéret csak igen ritkán, nemesek házára készítenek.

Banga vígad
Banga faluban csak fekete bivalyfejdíszeket látni, tehát középosztálybeliek házai közt ülünk. Amikor a temetési ceremónia második napján is meghívnak minket az egyik vendégbungalóba, rögtön több önkéntes idegenvezetőnk akad: csupa gitározó, nevetgélő fiatal. Mindannyiunknak megéri a csevegés: ők az angolt gyakorolják, mi meg kérdezősködhetünk. Feltűnik, hogy a komplett vendégsereg falatozik, iddogál, kiabál, kacag és énekel, beleértve a piros kelmékkel feldíszített pavilon aljában ülő közeli családot is, fejük fölött a festett koporsóban nyugvó halottal. Miért nem zokog senki az elhunyt körül? – Mire eljön a temetés ideje, már hozzászokunk, hogy nincs közöttünk. Legalábbis nem úgy, mint korábban – mondja mosolyogvanaz egyik külföldről hazatért, farmeringes fiatalember, Reni.

Ebéd a halottal
Ha meghal valamelyik szülőnk vagy nagyszülőnk, akkor a temetése időpontjáig csak beteg embernek tekintjük, ezért velünk él tovább a tongkonanban. Korábban növényekkel balzsamoztuk be a testét, újabban formalinnal tartósítjuk a szöveteket és sok réteg szőttesbe csavarjuk. Az asszonyok minden étkezéskor étellel-itallal kínálják, a gyerekek körülötte játszanak. Ez így mehet hónapokon, sőt éveken át – amíg össze nem gyűlik a temetéshez szükséges pénz. (Később egy nyolcórás buszút alatt sem sikerült kiszedni az utastársainkból, hogy ezek a „nappaliba” ültetett földi maradványok mennyire szaglanak.)
A szerettünk lelke mindaddig a tongkonan közelében lebeg, és nem nyugodhat, amíg méltó ünnepséget nem szervezünk neki, és fel nem áldozzuk az első állatot. Az emberi lelket ugyanis a vízibivaly lelke „fuvarozza” a túlvilágra, Puyába, amely a déli toradzsa törzsek szerint nem az égben van, hanem a földön. Méghozzá a toradzsák birodalmában. Bambapuangnak nevezik azt a helyet.
De mi történik, ha ez elhunyt családja olyan szegény, hogy egyetlen bivalyt sem tud feláldozni? – kérdezem Renit, aki annyira belejött már az indonézzel kevert angol mesélésbe, hogy pálmaborát belepték a legyek. – Olyan nincs! – vágja rá. – Ez volna a legnagyobb szégyen egy toradzsa családnak, még ha rabszolga leszármazója is az elhunyt. Inkább kölcsönkérnek mindenkitől, vagy ha szerencséjük van, megszánja őket egy barát: nesztek, itt egy bivaly, apátok a barátom volt!

Az ünnepi vágóhíd
Nem ez a helyzet Bangában, ahol egymás után puffannak a földre az állatok. A végzetükre várakozó fekete bivalyokat odakötözték a főtéren felállított, oszlopszerű kőtömbökhöz. Amikor a ceremóniamester jelt ad, egy falubeli férfi rövid száron végig vezeti az állatot a vendégek előtt, majd a tér közepére vonul vele, orrkarikájánál fogva az égnek emeli a fejét, aztán azzal a bizonyos jól irányzott macsétasuhintással átvágja a nyaki ütőereket és a gégét. Kivéreztetése után a jószágnak azonnal nekiesik négy-öt férfi, és csak percek telnek el, mire az ünnepséget megülő édeskés vérszaggal már a bivalybendőből kiforduló gyomortartalom ázottmező-bűze keveredik. Koppannak a csontokra zuhanó kések, asszonyok a hüvelykujjukra akasztott húsdarabokkal igyekeznek a vendégekhez, hogy kiosszák dekára kiszámolt adagjaikat. Ez nem azt jelenti, hogy a megajándékozott felkapja a ritka csemegét, és a trópusi hőségben hazáig szalad vele, hogy megfőzze. Néhány órát biztosan elüldögél még sáros cupákkal a lábainál, és nézelődik. Hogy a következő órákban mi fog történi, ezt senki sem tudja előre a ceremóniamesteren kívül. Hol dalra fakad a vidáman gyászoló tömeg, hol körbeállnak az ünnepi tánchoz, és ha épp nem bivalyt vágnak, akkor viadalra eresztik össze az állatokat, a gyerekek pedig viháncolva rosszalkodnak a véres sárban. A népviseletbe öltözött, koromfekete kontyú toradzsa lányok a pilláikat rebegtetik, és egymás vállára hajolva kuncognak a fiúcsapatok közelében. Mind férjre vadászik.

Nézd meg a nagyapját, vedd el a lányát!
Házasodni azonban egy toradzsa nőnek nem egyszerű. Amikor a többnapos temetés egy eseménytelenebb időszakában útra keltünk, és elmotoroztunk a közeli Buntu Pune nevű faluba, megtudjuk: valójában mennyire nehéz. A településen mindössze két család lakik, és csak egyvalakit érünk otthon, a 42 éves Marla Tandierungot. A klán madárcsontú vénkisasszonyát eddig senki nem merte elvenni, így valószínűleg már nem is fogja. Ez legkevésbé rajta múlik, hiszen kedves, jámbor tekintetű és kifejezetten szép arcú. Egyetlen „hibája”, hogy nemzetségfő unokahúga, egy köztiszteletben álló személyé, a hagyományok őrzőjéé. Marla túlságosan nemes. A házasulandó toradzsa férfiak pedig a mi „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondásunk helyett úgy intik egymást elővigyázatosságra, hogy „tudd meg előbb, élnek-e a nagyszülei”. Ha ugyanis az ifjú párnak a házasságkötést követő néhány éven (netán hónapon) belül nagyobb temetési szertartás miatt kell a zsebébe nyúlnia, könnyen legatyásodhat egész életére. Sőt, még a gyerekei nyakába is hatalmas terhet rakhat. Extrém a veszély az olyan előkelő hajadon esetében, mint Marla, akinek felmenőit több tucat vízibivaly levágásával lehetne csak méltóképp eltemetni. Ám úgy tűnik, a nő rég belenyugodott a sorsába, áhítattal beszél a hagyományaikról, még kislánykorára is visszaemlékszik, amikor hat hónapig lakott egy szobában a halott apukájával. – Nekünk ez természetes, mert hiszünk abban, hogy az élet folytatódik odaát, ezt a gyerekek is jól tudják. Mire eljön a temetés, már mindenki alaposan megsiratta a halottat, addigra csak az öröm marad, hogy vele küldhetjük az utolsó útjára mindazt, ami jár neki.

Vendéglátás
Ha 25-nél több bivaly levágásával jár a ceremónia, akkor a vendégeket rendszerint nem a saját falujába, hanem Rante Karassikba hívja a család, egy hatalmas közösségi térre – magyarázza Marla. – Kivéve azokat a nagyobb településeket, amelyek főterén még „megaceremóniák” lebonyolításához is elegendő a hely. Nemrég tartották toradzsa föld minden eddiginél fényűzőbb temetését, a Sereale nevű faluban. 200 vízibivalyt vágtak le és megszámlálhatatlan disznót. Hogy a vendégeknek emelt kétszintes, konyhás-hálószobás, berendezett bungalók elférjenek a főtér körül, „odébb tolták” az iskolaépületet is. Vagyis lebontották, valamivel távolabb felépítették, és ugyanezt megcsinálták újra, amikor vége lett az ünnepségsorozatnak. De téved, aki azt hiszi, hogy ezzel minden el van intézve. A vendéglátás és az állatáldozatok csak egy részét adják a kiadásoknak.

Bébit fába, aggastyánt sziklába
Két fafaragó egyhavi munkájába kerül elkészíteni a toradzsák jellegzetes, henger alakú koporsóját – méghozzá egyetlen „uru” fa törzséből, 76-féle mintával megfaragva, vörössel és arannyal festve. A tartomány fővárosában, Rantepaóban vezeti fafaragó műhelyét a 41 éves Ruben, aki, akárcsak a környék többi koporsófaragója, édesapjától örökölte a mesterséget. És igen jól él belőle, hiszen az átlagos indonéziai kétkezi munkás fizetéshez (havi 2millió rúpiához) képest egy koporsóért 13-15 milliót is elkérhetnek.

A bivalypata a gyerekek játéka a temetésen
Más toradzsa családok dísztelenebb koporsókat faragtatnak: bivaly alakút a férfiaknak és disznó formájút a nőknek. Miután a család az ősi előírásoknak megfelelően lebonyolította a temetési ünnepséget, a férfiak a vállukra veszik és végső nyughelyére cipelik a halottat. Kete Kesu település klánja például néhány évtizeddel ezelőttig még egy közeli sziklára függesztette fel a koporsóit. Ahogy a fa korhad, és viharok tépázzák a függősírokat, azok előbb-utóbb szétesnek, így a lábszármeg koponyacsontok szanaszét hevernek szikla tövében. Némelyik csontkupac tetején alkoholos palack, néhány szál cigaretta vagy aprópénz koszolódik. A környéken senki sem tudja elmagyarázni: ha a lélek már a túlvilágon pihen, miért van szüksége további élelemre, dohányárura. És hány évig látják el a halottat a hozzátartozói ilyesmivel. A sziklába faragott sírkamráknál ugyanez a helyzet: a csőszerű üregek 2 méter szélesek és legalább 3-4 méter mélyek, így akár húsz családtag temetkezési helyéül is szolgálhatnak, nem beszélve a temérdek ékszerről, szövetről, dísztárgyról, amit melléjük tesznek. Úgy hiszik, hogy a halott lelke a Puyába vezető utat sziklaalagúton keresztül közelítheti meg, amelynek bejárata épp ez a liang nevű, erős faajtóval lezárt üreg. Ha a rá váró feladatokat jól teljesíti, akkor kerülhet Pong Lalondong istenség színe elé, aki dönt a további sorsáról. Keveseknek adatik meg, hogy a Bambapuang nevű hegyen keresztül a mennyországba jussanak, legtöbben a („földi”) túlvilágon, Puyában találják meg végső otthonukat.
Minél magasabban van egy sziklasír, annál nemesebb az oda temetett: annál több ember költséges munkájába kerül kifaragni a mélyedést (7-8 hónapig is eltarthat), és annál közelebb kerül a halott az isteni szférához. Ráadásul a rablóknak is nehezebb megkaparintaniuk a sírba zárt kincseket. A Lemo nevű településen egy majdnem függőleges sziklafal van teli ilyen faajtókkal, közöttük színházi páholyra emlékeztető bemélyedések, több tucat életnagyságú, festett, felöltöztetett fafigurával. Az elhunytra hasonlító sírőrző tau-tau bábu kifaragtatása szintén a leggazdagabbak kiváltsága. A toradzsák igen kreatívak, ami a temetkezési formákat illeti. Valójában egyetlen helyre nem helyeznek halottat: a földbe. A tisztátalan közegbe, a démonok birodalmába. Elhunyt kisbabáikat például –ha még nem bújtak ki a fogaik – a Kambira falu melletti erdőbe temetik, egész pontosan egy ott álló százhúsz éves tarafa törzsébe, amelynek nedve fehér, mint az anyatejé.
Ezek az emberek hisznek a reinkarnációban, és azt remélik, ha az apró lényeket ilyen módon visszaadják a természetnek, akkor hamarosan újjászülethetnek. A baj az, hogy nem találni a közelben még egy, ehhez foghatóan széles törzsű tarafát. Ennek a 33 bébisírt rejtő növénynek pedig már csak két vékony hajtása él. Ezért félő, hogy a fával együtt nemsokára a szokás is elhal.
Olyan falvakban, amelyek közelében nincs kivájható sziklafal, van viszont barlang, ott a toradzsák a hegy gyomrában keresnek helyet koporsóiknak. A Londa település környékéről származó Daniel gázlámpát lógat elém, hogy át bírjak bújni a szűk járaton. A barlang belsejében egymás hegyén-hátán mállanak a koporsók. Itt is igaz, hogy a gazdagabbak nyugszanak felül, a szegényebbeken. Az idő múlása és a fa korhadása senkit sem zavar (a szétgurult csontokat időnként kupacokba rakják). Ahogy az sem, hogy a fémpénzzel és szőttesekkel körülrakott nyughelyek közé néhányan INRI feliratú kereszteket állítottak.
Mindig vannak tuti biztosra menő családtagok, akik szerint a Puyába vezető viszontagságos úton a bemutatott áldozatok mellé nem árthat egy kis kereszténység. A nagy beszélgetésben Daniellel együtt lemaradok, így olyat mutat, amit csoportoknak ritkán, félrebillenti dédapja koporsójának fedelét, és megvilágítja az olajzöld kötött sapkával fedett parányi koponyát. Az alóla kikunkorodó, még mindig sötét fürtöket, az arccsontokra simuló barna bőrt és a majdnem tökéletes fogsort. A dédpapával szemközt a környék Rómeója és Júliája fekszik, akiket családjaik nem akartak egymáshoz adni, ezért lettek öngyilkosok. Máskülönben a barlangban nehéz volna megállapítani, melyik koponya kihez tartozik, a lényeg, hogy mindegyik a Topangrappa nemzetség valamelyik tagjának emelt fője volt egykor. Daniel is csak annyiban biztos, hogy a barnák újabbak, a fehérek régiek.

Múmiatáncoltatók
Ahogy nincsenek megilletődve a nappaliban lakó múmiától és a sírhelyek körül taposott emberi csontoktól, úgy természetesnek veszik a környékbeli gyerekek azt is, amikor családjaik háromévenként, augusztusban kiszedik koporsóikból mumifikált halottjaikat, pemzlivel lesöprik róluk a koszt, átöltöztetik, frissen felékszerezik őket, majd az egész faluban körbeimbolyognak és lefotózkodnak velük. Aztán gondosan visszahelyezik őket a sziklasírjukba. A ma’nene’ nevű rituálé lényegét ugyanúgy nem sikerült még elmondania egyetlen toradzsának sem, mint a csontkupacaik tetejébe állított alkoholos palackokét. „Az őseink szellemét tiszteljük így, ez a hagyomány és kész.” A bangai temetésen sem jut eszébe senkinek félrevonni a gyerekeket, amikor az orruk előtt vágják le és nyúzzák meg sorra az állatokat. Sőt a kicsik lesben állnak: mikor szaladhatnak a bivalytetemhez úgy, hogy ne legyenek a mészáros férfiak útjában. Egy nagyobb fiú kést szerez és nyiszálni kezdi a bivaly patáját. Az nem válik el túl könnyen a lábszártól, de mikor végre megvan a zsákmány, hamar zsinór is kerül, és egész kölyökfalka rohan a nagyfiú, meg a madzagja végén ugrándozó véres pata után.
Ennél is kacagtatóbb játék az állat hólyagjából fújt lufikergetés, csakhogy kevés a léggömb és sok a gyerek. A legkisebb hoppon marad, egy pillanatig el is gondolkozik, hogy sírjon-e. Aztán inkább odamegy a tetemhez és gyakorlott mozdulattal kimarkolja a szemét az üregből. A bungalónk tövébe guggol vele játszani. Egész tenyere teli van a gömbölyű szemmel, amiben még így, porba mártva is a toradzsa lélekfuvarosok bamba bölcsessége ül.






2018. március 14., szerda